Szesszió utolsó hete közeleg, várom de mégis nyújtanám az időt, ha lehetne. Lassan 6hete itt vagyok, energiám fogytán. Fáradt csontjaimnak már az ágy sem nyújt kellő pihenést.Ezt a túl nagy keresztet sem segít senki sem vinni magammal. Lelkem egyre mélyebbre süllyed a fájdalmas gondolataimban. Az agyam már nem fogja fel lassan a történéseket. Szívem meg tombol, és haragszik máskor meg, fájdalmas összehúzódásaival tudatja ez a helyzet már bírhatatlan.

  Bírhatatlan 3 hónapot végig tanulni, közben megvonva magadtól mindent, még az ünnepeket is. Közben állandóan görcsben van a gyomrod, h a teljesítményed maximális legyen. Fáradtságot nem érezhetsz, és nem szabad hagyd hogy barmi is megakadályozza a teljesítőképességed. Már régóta vágyom a közelgő vakációra úgy tekintettem rá mint egy jutalomra, ajándékra. Csillogó szemekkel, nagy lelkesedéssel vártam rá, mert úgy ereztem igen ezt megérdemlem. Megérdemlem azt h azzal tölthessem ezt az 1hetet akivel és amivel csak szeretnem. De milyen kiszámíthatatlan ez a sors, még ezt az élvezetet is elveszi tőlem. Megfoszt minden reménytől amely erőt adott az utolsó kanyarban ami következett volna. Most miből táplálkozom? Sírás? Szomorúság? Törődés? Figyelem?Barátok? Egyik sem. Magamra, csak gondolkodás nélkül hajtom magam. Néha nehéz nem megállni gondolkozni. A fő kérdésem miért érdemlem ezt? Mit csináltam, hogy nekem nem jár a jutalom mint másnak? A kérdésre nem jön válasz, talán nincs is. Ő is magamra hagy, a volt legnagyobb támasz. Szívem szerint mindent eldobnék, minek hajtom magam?Minek kínlódok?Kinek? Semmi értelme, csalódott, kiábrándult, magányos tekintettel nézek előre, hátha egy kis fényt tapasztalok, de még soha ennyire sötét utat nem láttam. Mindig van az embernek egy elképzelése, meglátása a dolgokról. Most az is cserben hagyott. Iszapos helyen állok, és próbálok barátokba kapaszkodni de tényleg ilyenkor mutatkozik meg igazán a benső énjük. az összes egy vékony faág, mely már idő előtt eltörik mielőtt már segítséget nyújtana. Mindenki magamra hagyott, meg Ő is, csalódtam benne is a barátokban is. Foglalkozzatok persze a gondjaitokkal, és a segítséget kérőnek pár hasztalan szó is elég, szerencsétlennek. Kiszárad az emberekből a jóság, az odaadás, a segítségnyújtás. Hova haladunk? Nem tudom, de azt látom, hogy nem jó irányba...egy irányt követ mindenki, de milyet?Szétszóródunk anélkül, hogy kedves "tettet",emléket hagytunk volna a másikban.

 Hát blogoljunk ha megint ránk tört a keserűség.

 Péntek van, és én kuksolok a könyv mellett. Persze csak csiga "lépteket" teszek meg, közben mindenhol jár az eszem csak itt nem. Főleg azért nem megy, mert románul van és egy halom gond nyomja  a szivem, mely a nagy lüktetésével nem hagyja az agyam nyugodtan koncentrálni. Pillangók repdesnek az egész tápcsatornámon keresztül. Elég stresszes ez a helyzet. Máris elmagyarázom miért! Hisz teljesen nyugodtan kellene lennem, jön a hétvége, még egy hét van a következő tudás felméréséig, s mégis... Nos hát kellemesen kezdődött a nap, igaz egy kis zsörtölődéssel, ami a kevés alvásomnak tudható be. Elég kellemetlen az ha az ember egész éjszaka rosszat álmodik, és minden két órában fel kel, hát bizony ez is a stressznek köszönhető. Szóval visszatérve elmentem az óráimra. Itt jött a csavar, h összevesztem VELE. Hát igen, hihetetlenül enged szenvedni egy egész napot át, anélkül, h nyugodtan megbeszélhetnénk. Mondjuk már meg kellene szokjam, hisz minden hétvégém rámegy a sok veszekedésre,és igy nem tanulok olyan nagy intenzitással. Látszik is. Ismét én a vagyok a gond okozója, mert állítólag nem tettem meg egy "aprócska" szívességet. Az én helyzetem viszont nem látja át, nem érti meg és én csak egy nagy fekete folt vagyok ilyenkor a szemében. Kompromisszum ez a megoldása mindennek. Most ez hiányzik. Persze baromira kiakaszt, és megkínoz ez az egész helyzet, ami nem hagy tanulni. Sírógörcs, sírás a fájdalom enyhítője, de az a baj, h csak egy kis időre. Vissza-vissza tér és enyhít. Tanulnom kéne és mégis nem megy, stresszes vagyok és nem megy. Félek amiatt is, hogy ismét mit kapok a fejemre azért amit nem teljesítettem. Mindenki kedvében járni ez ami a trendi. De nem lehet 100%-ban mindenkinek úgy teljesíteni, hogy megfeleljen. Félni a másiktól, csak azért mert nem tudjuk, hogy milyen szép jelzővel fog majd illetni, és mennyire fog lehordani. Ez még gyerek koromban itatódott belém. Édesanyám állandóan megszidott, ha vlmit nem csináltunk meg, vagy nem úgy csináltuk, vagy rosszalkodtunk és olyankor annyira féltünk attól, hogy mi lesz hogyha majd hazajön hogy teljesen belénk rögzült és most érződik a félelem. Görcsben áll a gyomrom, emiatt a sok idegesség miatt vagy cukorbeteg vagy szívinfarktus lesz a vége. Persze csak a vége fele. Ez a szakma amúgy is azzal jár idegesség, stressz, fáradtság, pontosság, józan ész.

Még kb. 3-4 hét itt a kemény harcok világában. Azért is mert itt az egyetemen álladóan kell küzdj, tanulj, harcolj azért h bent maradj, h ne ismételj, hogy mások büszkék legyenek, hogy tapasztalj és hogy légy vlki.

  Már három éve, h köztünk vége mindennek, és még mindig veled álmodok. Egyik bejegyzésemben már írtam erről, és utána úgy abba maradt az álmodozás. De néha még mindig visszatér, és nem értem miért, hisz én lezártam.

  Ma eltörött a tőled kapott kulcstartó. Ez is a végét jelenti, mert már többet nem hordom. Nem jutottál eszembe róla, csak azért hordtam mert ez talált a kulcscsomóra. Jó volna, sőt szeretném ha kimaradnál az álmaimból. Mindenhol csak úgy jelensz meg mint egy "árnyék". A sarokban húzódsz meg mindig, és nem beszélsz, csak némán "lesel" rám. Zavar. Egy volt fiúm sem zaklat, csak te vagy az egyedüli kísértőm. Szeretném letudottnak ezt az egész furcsaságot. Legyen vége!

Minden hétfő reggelem korán keléssel kezdődik, persze mi miatt is kelnek hajnali 4kor? hát tanulni. Hétről-hétre szembesülök azzal, h én milyen buta vagyok. Azokat a dolgokat amiket megtanultam, már kezdem elfelejteni, tehat eszmeletlenul gyorsan törlődnek a hasznos informáciok a fejemből. De miért? hisz mindenikre szukségem volna. Sőt szembesülök még a nyelv tudásom szegényességével, ugy román nyelvből, mint angolból és még a magyarból is. Túl szegény a szókincsem minden értelemben,pedig annyira szeretnem magam egy szinttel feljebb helyezni a rang listan. Rettegek attól, h ilyen IQ-val és aggyal nem leszek jó szakember. Még rengeteg tanulni valom van, de már most ugy érzem h inog alattam a talaj.Bizonytalan alapra épitkezem. Buta vagyok, sajnos tényleg igy van. A csoporttársaimmal szemben a lehető legkisebbnek értem magam nem csak kulsoleg, de belsoleg is. Kb. ugy néz ki mintha én magolnek, pedig nem, probalom ésszeruen, logikusan felepiteni a dolgokat, de neha mintha ebbol a felepitett falbol kiesne par elem, pár tégla. Ennek csak az lesz a következménye h összedöl a fal, h egy nagy kaosz lesz a fejembe.

Tehetetlennek érzem magam, logikatlannak, gyengének.

   Egy új hét, egy új nap és persze egy újabb gond a szivemben. Azt hiszi az ember néha-néha h már minden érzést amit egyszer tapasztalhatott a barátsággal kapcsolatosan, azt már érezte. De higgyétek el, h ez nem igy van. Most egy olyan érzés tört rám, amelytől frászt kapok, amelytől azt érzem bedilizek és menekulni akarok ettol a helyzettől, ettől az érzéstől, nyomástól ami rám nehezül. Itt vasarhelyen ugymond sikerult szerezni par baratot, de kozuluk egy egy picivel kozelebb all hozzam. Most viszont ő az aki ezeket a borzaszto erzeseket kivaltotta belolem. Nem várt viselkedesi formakat tapasztaltam, amelyek nagyon letaglóztak. Csak kattog az agyam, h mit kellett volna maskepp csinalnom, és néha ugy visszafutnek vlmit kijavitanek. Én nem latom magam annyira hibasnak, viszont most vizsga idoszakunk van ez persze kiborit mindekit. Engem is, csak én nem olyan formaban mutatom ki, h elkuldok masokat vagy olyan eltaszito magatartast mutatok. Allandoan azt ereztem a hetvegen mint aki csak a terhere van, mint aki egy plussz porszem a szemebe amit el kell torolni hamar, h legyen tiszta minden. Tényleg én csak egy porszem lennek, és ennyire nem szamitanek?!  Ma persze ismet kozombesseget kaptam, persze a hetvegenek tulajdonitottam, h sokat voltunk egyutt. Most egy kicsit elakarom zarni magam tole, h esetleg minden ok legyen. Nem tudom de en ilyen stresszes helyzetekben a baratokbol meritek erot, nem h pont eltaszitsam, elkuldjem oket. Persze mindenki mas, mas erzesekkel, tettekkel, tulajdonsagokkal. Nehéz az élet, foleg ha kicsit egyedul erzed magad, mert nincs mellett senki sem, senki olyan baratnő akivel igazan megbeszelhetnel mindent. Akik voltak, azok itt hagytak, elmentek....

Most egy kicsit darabokban vagyok. Eszméletlenul rossz napom volt, ugy erzem magam mint egy babu, akit rancigalnak jobb s balra. Most csak az jár a fejembe, h itt akarom hagyni az egyetemet, kezd ismet elegem lenni mint pont egy éve. Alig kezdodott meg s maris kikeszit, maris kiborulok mert akkor ez a teher rajtam, és annyira szerencsetlennek erzem magam. De az is vagyok, minel jobban kudok annal rosszabb ez az egesz. Nah nem baj lesz vlmi. Komolyan belebolondulok ebbe az egészbe, h lehet egy egyetem ennyire... nem tudom ezt egy szoval kifejezni. Katasztrofalis ami itt van, es amit az emberrek muvelnek, mintha neha allatok lennenk. Régebb barcsak gondoltam volna kisebbet, és megelegedtem volna egy noverivel, ami ehhez kepest konnyu. Sőt meg annal is lazabb. Miert kellett megnehezitenem az eletem?

"Nehéz mosolyt színlelni, miközben úgy érzed darabokra hullsz..."

   Eltiporva, megalazva. Rossz amikor az embert nem értik meg, sőt mégrosszabb ha olyan dologert szenved ami szerinte normális. A veszekedések után mindig úgy érzem magam, mint egy lábtörlőt, főleg most. Engedtem, h lehorjdal, megalazzal csak azért h megkönnyebbülj. De szerintem ennyire még nem éreztem rosszul magam, amióta együtt vagyunk. Elitelsz, ahogy mások is elitelnek. Minden egyes szóért, tettért elitelnek, megvetnek. Ez a kapcsolat olyan mint egy nadrág, ami folyamatosan csak kopik, egészen addig amig ki nem szakad. Mindig is voltak és lesznek rossz akaróink, akik rasegitenek a szakatt nadrág létrejöttéhez. Te tudsz engem a legjobban megbántani, amugy én meg sokkal elnézőbb vagyok, mint te. Nálam nincs betelve a pohár, mert akarhanyszor kimondom h mi bajom van, az ugy lassan el is mulik orokre, és nem emlekszem a rossz dolgokra, mert nagyon szeretlek. Soha senki nem állt ennyire közel hozzám, mint te ezért is harcolok ennyire érted.    Jól tudod, h te vagy a másik felem, soha nem akarlak elengedni, nagyon ragaszkodom hozzád, mint még soha emberhez. Kicsit hülyének érzem magam, inkább még gyereknek aki bután szeret, és őrülten. Nem fél a csalódástól, vakon megbizik. Tudom, h akkorát fogok esni, mint még soha, de most annyira nem érdekel mert biztonságban érzem magam, de lassan kicsuszik a talaj a lábam alól, és akkor nem tudom mit fogok csinálni, legfeljebb bezárkozom, mint eddig. Azért fogok nagyot koppani, mert mindent beletettem ebbe a kapcsolatba, szívemet, lelkemet. Továbbá azért is, mert ilyen vagyok. Hogy milyen vagyok? Mindenki szerint rossz, nagyon nehéz szokással, és még azt látom, h olyannak tartanak aki képtelen bármire is, kicsi és jelentéktelen. Önző, nagyképű, beképzelt, akaratos, barátságtalan, aki nem tud alkalmazkodni, aki bolhából elefántot csinál. Igen ezt gondoljátok rólam. Eléggé nagy önbizalomhiányban szenvedek, már szólni se merek lassan, ne h az is baj legyen. Reménytelen egy eset vagyok, ne szeretem magam, és lassan senki sem fog.

 Itthon vagyok, de nem sokaig, hiszen jön az okt. 1, vagyis jön a másodév:) Nem tudom, h féljek-e vagy esetleg várjak?! Új lakótársakkal kezdek, a régiek tovább léptek, csak 1maradt közülük, de most már jobb a kapcsolatom vele, mint azelőtt viszont nem akarom elordibalni. A régi szobatársam megutaltam, biztos ez szokott történni azokkal akik ellentétes személyiségek, és össze vannak zárva. Én régebb nem ilyen beképzelt, nagyravágyó, önfejű, makacs lány. Most ezt mind dühömből irom, mert nagyon felmérgesitett. Azt hiszi h ő .... a spanyol viaszt, csak azért mert elköltözött és kapott egy jobb, de szásszorta dragabb lakást. Attól még nem kell feszedezni, hisz ez nem jogosit fel semmire. Foleg arra nem h gazdag vagy, mert otthon vehet fel a mocsok, ha itt kinyugolodtel. Bocsánat ez túlzás, csak dühös vagyok hisz nem jobb senkinel, ő is csak egy normalis ember mint más. Sosem értettem, h azért mert nagyobb az IQ-ja attol nem tökéletes, mások meg másban jók. A puszta ész nem minden, mivel nem jár vele a szépség, a kedvesseg, a szeretet, a barátságosság. Az első benyomás nem mondja meg, h milyen lakásba laksz, és h milyen sikeres vagy/leszel. Ideje felnőni, hisz a tündérmesék nem léteznek csak a képzeletünkben és a valóság ennél sokkal másabb. Anyuci szoknyája alól még mindig nem bújtál ki, ezért komoly tapasztalataid sincsenek. Nem vágysz a család meleg szeretetére, csak állandoan a tökéletes karrier, ami siman befuccsolhat, hisz ez még csak a kezdet. Ne haragudj, de te még csak egy 20éves gyerek vagy, aki csak dicsekszik az uj, és meglévő dolgaival. Bánom h 1évvel ezelőtt összeköltöztünk, nagyon megbántam. Túl sok titkomat osztottam meg veled, a lelki társamnak hittelek, de tudom h nem az vagy. Mindent amit megosztottam veled, elfogod mondani másoknak, hisz nem tudod, h milyen az igazi baratsag, vagy lehet h tudod, de akkor meg a titoktartas nem megy számodra. Nem kivanok neked rosszat, hisz nem akarok rossz lenni, pedig irigy vagyok rád egy kicsit, de ezt te váltottad ki belőlem, persze akarattal. Nem vagyunk egyformak, de nem szép tőled, h kihasznalod az ismert gyenge pontjaimat.

Kivanok neked szép és sikeres egyetemi éveket, még akkor is ha dühös vagyok, mert tudom h ez mulandó.

Sziasztok,

Hát újra itt, már egy hónapja itthon vagyok, és sokat terveztem h írok, de nem jött. Higyjétek el, h sok élményem volt, és sok gondom is, persze ezek mindig minden dolog mellé társulnak. Kezdjük hát az elejétől... volt 3hetes gyakorlatom a kórházban. Tudnék róla rosszat és jót is írni, de úgy döntöttem, h csak azt írom le, ami megfogott vagy talán ami lényeges volt számomra. Eléggé fura érzéseket váltott ki belőlem, rájöttem h ez a való élet, h muszáj felnőni, vagyis én azt érzem, h kezdek de még rengeteg dolgot kell megtanulnom, amig felnőtté válok. Még egy gyerek vagyok sok szempontból, mondjuk már az agyam rég felnőtt, de én még hozzá nem. Milyen fura..... Mindig menedéket keresek magamnak, aki legtöbbször egy személy, csak egy csendes szoba. Annyira nem vagyok még önálló, annyira törekszem és olyan sokszor seggre esem. Még túl kicsi vagyok ehhez a világhoz, annyi minden jár az eszemben, annyi mindenről írnék...
Tudjátok sokszor elgondolkoztam, h milyen jó volna elmenni egy pszichológushoz. Kíváncsi vagyok, h mit mondana rólam, és h mit mondana ezekről a gondolatokról, érzésekről amelyek így bennem kavarognak! Majd talán egyszer... Továbbá sok embert ismertem meg  a kórházban, és rájöttem h nagyon szeretem, szeretek ott lenni. Na jó persze voltak nagyon rossz napok, amikor szívem szerint elfúttam volna, ott hagytam volna az egészet, de muszáj volt maradni. Láttam, h egyes emberek mennyire küzdenek az életükért, de láttam olyat is, akik csak ugy eldobjak maguktól, vagyis szebben kifejezve nem akartak harcolni, nem érdekelte semmi, neki mar mind1  volt, ahogy egy ember mondta. De az orvosok megvetendőek egy- egy szempontból, hisz néhány pácienssel úgy bántak mint nem tudom mivel....tehát egy kicsit büszkének mondanám okét, talán egyeseknek fejükbe szállt a dicsőség. Rossz szemmel néztem ezeket, és ilyenkor csak az járt az eszemben, h remélem és majd észreveszem magam és nem válok ilyen emberré.

Nemsokára itt van a pótszesszió, most csak arra tudok gondolni...félek, muszáj megcsinálnom a 2 elmaradt vizsgám, hisz nem akarok újra tandíjason lenni...most már nincs aki szponzoráljon. Tudom, h még van 1 hónap, de akkor is amíg nem leszek itthon sok minden fog történni nélkülem..:( Nem akarok lemaradni....

   Sajnos holnap már kell visszamennem. Kedvem nem sok, hisz ismét kell tűrnöm, ismét nehezen fogok tudni tanulni, mert a lakótársam szépen kifejezve makacs. Nem állhatom őt, és teljesen ellentétes személyiségek vagyunk. Én nem ilyennek ismertem, de nagyon nehéz a természete, a szokásáról ne is beszélve. Nehéz vele együtt élni, és mégis én vagyok a fekete bárány, aki elrontja az ő kedvét, aki lehangoló,stb... Nem szeretem, hogy lenéz, és emiatt butának érzem magam. Szerinte visszahúzom, de hát persze jó hogy visszahúzom, hisz ő a "tökéletes", aki soha de soha nem csinál semmi rosszat. Én legalább próbálom magam a helyes úton tartani, és olykor sokat sírok, a rossz tulajdonságaim miatt, amiket észlelek, és büntetem magam. Még két hónap, és akkor külön válok tőle, muszáj nekem egy külön szoba ami megnyugtat, és amiben nyugodtan tudok tanulni anélkül, hogy vlki figyelne, vagy vlki közben zenét hallgatna mellettem, amíg tanulok.

Kérlek legyen erőm, ehhez az időszakhoz, szükségem van rá, kérlek segíts...

Hm...szép ünnep, csak sajnos nekem nem szép. Minden nap egyforma: szürke és szívfájós, mérgelődős, stresszes...milyen szépen rossz az életem.....

Írni akarok, írnom kell... nem tudom, hogy mégis hogyan írjam le, de van amit írnom.

Tudjátok, az ember mindig meg kell szokja az új környezetet, és ami után sikerült neki, akkor csak sodródik az árral. Ennek az lesz a következménye, hogy az ember idővel megváltozik, mert túl "rugalmas" lesz, és mindent ráhagy másokra. Muszály néha a kezünkbe vennünk a dolgokat, de ehhez bátorság is kell, és kitartás. Fáj a fejem a sok gondtól, fáj a szívem is... Magamat keresem ebben a nagyvilágban, és sokszor pedig szembesülök a negatív tulajdonságaimmal. Tudom a helyes utat és még sem haladok rajta, mert legbelül harag van bennem és düh. Kiakar törni, de nem engedem, és csak néhány szikrája jut át rajtam, amelyek oda vezetnek, hogy megbántok vlkit/vlkiket, akik per pillanat abban az időszakban vannak mellettem, amikor tombol bennem a tűz. Hogyan tudnék megszabadulni ettől a sok rossztól? Miért is érzem ezt? Talán azért, mert nincs akivel per pillanat megbeszéljem, kibeszéljem,és csak bosszant tovább és még  tovább. Esetleg még "tavaszi fáradtságnak,idegességnek" is nevezhetnénk... Nem tudom, de nyugodni akarok, békét akarok, és egy külön szobát, amiben magamra lehetek, gondolkodhatok csendben. Erre viszont még várnom kell. Persze most is bennem van a megszokott félelem, és stressz. Ki belőlem sok rossz, nyugodni akarok!!!!

Kedves ...,

Nem gondolod, hogy mar ideje volna végre elengedni?! Mar egy jó ideje..., és hagyj beken, mar nagyon régóta idegesít, érzem, h meg mindig kötődsz. Ezt már nem is tudom minek nevezni, de azt biztosra tudom, h nincs rád szükségem, és azt is tudom, h nem hozzám való vagy. Soha nem is találtunk, és tudod azt érzem, h etettél néha. Egyszerűen engedj el...

Eltelt már 4hét, az 5ből, és itt ulok. Bárcsak azt irhatnám, hogy vidáman és oromtol kipukkadva, de sajnos nem. Én érzem a világ legbutabb emberének magat, es soha ennyire meg nem alaztak, mint itt ezen az egyetemen. Ugy bannak az emberrel, mint egy darab ronggyal. Mintha állatok lennénk, és nem emberek. Ennyi csalást, ennyi procit, ennyi hazugsagot, ennyi harcot, ennyi lenezest meg sehol sem tapasztaltam és lattam. Azt hittem, h felnottkent viselkednek majd velunk, de az ő banasmodjukrol az rí le, h ők is meg csak gyerekek, akik mindenki folott allnak, csak azert mert orvosok. Sajnálatos, es szegyenletes.

Sajnos eddig nem sikerult par vizsgam, igy maradok őszre, amit nagyon nem igy akartam, csak kifutottam az idobol. Belenyugodnek a dolgokba, h ha nem tanultam volna, de tanultam, nem is keveset, de sajnos nem jottek ossze. Itt ennel az egyetemnel akkora bazi nagy szerencse kell, tenyleg olyanok vannak h alig tanulnak, es pont azt a tetelt huzzak ki, amit tudnak. Én pedig nem... Sokszor mar azt sem tudom mit kezdjek magammal, szégyellem magam, és elbujnek, vagy itt hagynam az egészet, mert nekem ez nem hianyzik h igy banjanak velem. Csak ez az álmom, és rajottem h tényleg érdekel, és h tenyleg ezt kell csinalnom, csak akkora akadalyok allnak ellőttem, annyira gyenge vagyok h nem tudom felre guritani. Masoknak megy, nekem meg kevesbe, masok szerencsesek, en meg kevesbe. Vért izzadok mar lassan, nem tudom mi lett belolem, nem tudom mive tett ez az egyetem....

Egy uj ev, es az elkezdett, nehez uj eletnek a folytatasa. Eltelt ez a vakacio is, es holnap indulok vissza. Oszinten nem akarok, a konny gyul a szemembe, amikor ismet belegondolok abba, hogy egyetem, lakotarsak, tanulas, szesszio...stb. Kikeszitenek, es most jon 5het kinzas, 5 kemeny hosszu het, amelyektol rettegek. Már ket hete nem tudok aludni, es erre gondolok csak ismet.Itthon olyan jo nyugi van, es persze mellettem van a baratom is, akivel betoltottuk az 1évet. Még mindig teljes szivembol szeretem ot, es nem akarok holnap ismet elvalni tole. Hasad meg a szivem, kozben azt latom, h mindenkinek milyen konnyu elete van, es en gorbulok bele a tanulasba. Masok annyit kell tanuljanak osszesen, mint en egy tantargybol.Nagyon felek, foleg h romanul is kell vizsgazzak. Meg mindig nem megy a roman, kinozom, de lassan megy. Csak arra kérem az Istent, hogy adjon sok erot nekem most erre az idoszakra, es szerencset, h sikeruljenek a vizsgaim.

Bárcsak mar 5hettel elobbre lennenk, nagyon szeretnem...

duhos, merges, mert olyan emberek vannak ezen a vilagon, akik elakarjak rontani masok karacsonyat, es sikerul is....pff....de merges vagyok ra...bolhabol elefantot csinalnak, es kozben olyan dolgokat mondanak, amelyek nem igazak, es ervenyes rajuk az a kozmondas, h mas szemeben eszreveszi a szalkat, de a sajatjaban a gerendat nem.szoval...igyekszem nem torodni ezzel, de idegesit,es a szeretet unnepe nem errol kellene szoljon...hat szep,sajnalom h ilyen ember tarsasagaban kell elnem, de asszem jovore elkoltozom, vagyis nem biztos, de nekem nincs szuksegem ilyen emberre, aki csak hisztizik, iszik, es stb. de megoldjuk vlhgy ezt a problemat is,nincs szuksegem elkenyeztetett egyke szemelyekre, akik elakarjak minden aron rontani a kedvem, es a karacsonyom, a kedvenc unnepem. Csak sajnos az ilyen emberek nem valtoznak meg, csak abban az esetben ha az elet megtanitja oket,es ha nem akkor tovabbra is az emberiseg hatranyara lesznek. Ilyen a vilag, sajnos naprol napra ide fejlodunk, es eszre sem vesszuk, es folyamatosan csak belegazolunk egymas szivebe lelkebe.

Most egy kicsit ismet szetesve, kicsit ismet ujra elkeseredve...ugy erzem h lemaradok mindenrol, ami otthon tortenik, es ugy latom h otthon mindenki olyan boldog, es mindenki olyan konnyen veszi az akadalyokat, es en vagyok csak az az ember, aki egyaltalan se...most ugy sirnek, ugy kiakadnek, de nem tudok, es nem szabad...ez eleg szar...az elet megy tovabb...a rossz almok viszont egyre rosszabbak, elviselhetetlenebbek...egyedul a nagyvilagban, csak magamra tamaszkodva...es a vizsga a nyakamon...hjaj ha ereznetek ezt egy percre, amit most en...

Hm...azt sem tudom, hogy hol kezdjem...olyan regen blogoltam.Mondjuk nem is volt rá idom, és netem sincs. Elvagyok zárva a külvilágtól úgy érzem...Annyi minden kavarog bennem, ezek között próbálom megtalálni magam, próbálom egy magasabb szintre juttatni elmemet. Próbálok intelligensebb,okosabb lenni, de ezert nagyon megszenvedek. Ugyanakkor eg bennem a megfelelés tüze, amely hajt, törtet előre. Baromira nehéz az egyetem, es soha életemben nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Mélységesen megszenvedek minden egyes dologért, nah meg persze ott van a román nyelv is, amelyet kénytelen vagyok tökéletesen megtanulni. Ez általam a legutálatosabb nyelv, amit csak ismertem. De kotelezzo vagyok megtanulni, mert pár tantárgyon kívül az egész román nyelven folyik. Egy csomó román emberkével vagyok egy csoportba, es velük kell dolgozzak, nah meg románul is kell vizsgázzak. Görbülök bele a tanulásba, meg arra sincs idom hogy leüljek és zenét hallgassak, vagy bar egy kicsit gondolkozzak, pihenjek. Egyszerűen szar tapasztalataim vannak az egyetemi élettel, es muszaly belerázódjak, de ugy érzem h ehhez sok ido kell meg. Megismerkedtem mar pár emberkével, es teljesen butának érzem magam mellettük. Tulon túl okosnak tartom oket, es folyamatosan szembesülök intelligencia szintem alacsonysagaval. Kicsinek erzem magam minden szempontbol ebben a varosban, a sirason kivul nem nagyon tudom massal nyugtatni magam. Mar vagy 100xor megfordult a fejemben hogy ott hagyom de mindig hajt vlmi elore, kegyetlen egy elet, nehez egy idoszak. Remelem eljutok arra a szintre amire vagyom, szeretnem csak ugy konnyeden kirazni a dolgokat a kicsi ujjombol. Ez a ''nagy betus elet'' nem a legjobb, itt jovunk ra arra h mennyire pofatlan kell legyel, ahhoz hogy elerjel vlmit, es hogy a kicsi halak nem mindig elik tul az elso nagyon nehez lepeseket. Van aki elbukik de vannak olyanok, akik tovabb kell usszanak barmi aron, mert ez a sorsuk. Melyik is vagyok en? nah majd meglatjuk...

N.N.R.A.E.D.N.M.T.M.N.R.É.CS.V.A.L.D.E.N.T.M.U.F.É.N.V.SZ.R.F.É.K.S.M.H.E.A.

N.H.K.K.S.

Néha muszály megbíznod a vadidegen emberekben, mert általuk tudsz csak elérni oda ahova szeretnél. Az utóbbi időben folyamatosan ezzel találkoztam. Olyan emberekkel beszélgettem, akiket életemben sohasem láttam, és mégis bizalmat kellett feléjük tanúsítsak, persze az ő részükről is kaptam. Most viszont egy emberben reménykedem, várom a válaszát, de nem még mindig nem kaptam meg. Folyamatosan töröm a fejem, hogy most mi van?! Eléggé függök tőle, szükségem van a segítségére de nagyon....

Amikor az ember rájön, h mit is akar kezdeni magával a jövőben, akkor nem csak a hatalmas érdeklődéssel találkozik, hanem a háttérben levő hátrányokkal, nehézségekkel is.

Én eldöntöttem vlmikor réges-régen, hogy én orvos akarok lenni. Nem tudom honnan jött ez az ötlet, csak úgy jött. De nem voltam meg olyan túl határozott, h ezt meg is valósítsam, csak tervbe volt. Eljött ez az év, amikor véglegesen el kellett döntenem, hogy melyik egyetemet választom. Hát gondoltam h ha mar egyszer orvosi pályán gondolkodtam, akkor miért nem mennek el?! Hát elmentem, bejutottam, de nagyon megszenvedtem érte. Addig lelkes voltam, izgatott, és úgy éreztem, hogy nekem ezt kell csinálnom. De jött a felvételi, meg az ezt követő siker+ sikertelenség, csalódottság. Ebben időszakban sikerült az egyetemnek, pontosabban az ott dolgozó emberek által meghozott bizonyos döntéseknek az elkeserítése, elszomorítása, következménye, vagyis az h teljesen elvegyek a kedvem ettől az egyetemtől, és elbizonytalanítsanak. Aztán mégis ide mentem, mert azért kiakarok tartani a nagy tervem mellett. Rájöttem h rengetek akadállyal kell megküzdenem a célom eléréséért. Csak az a baj, h egy kicsiket elbizonytalanodtam, hogy én tényleg akarom ezt? Egyik felem akarja, a másik pedig bizonytalan. Jövő héten már kezdődik is az egyetem. Úgy félek, mint egy kicsi gyermek. Szó szerint rettegek mindentől, nem tudom mi lesz így velem... Muszáj elhatároznom magam, és határozott kell legyek, és magabiztos, de most még nagyon félek...

"Ne félj az elválástól. A távollét olyan mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja. A nagyokat fellobbantja..."

Hiányzik a suli, hiányoznak az osztálytársak, hiányzik a társaság, hiányzik a XII. C,...hiányzik.

Bántsatok, hisz ez a dolgotok...