Kedves ...,

Nem gondolod, hogy mar ideje volna végre elengedni?! Mar egy jó ideje..., és hagyj beken, mar nagyon régóta idegesít, érzem, h meg mindig kötődsz. Ezt már nem is tudom minek nevezni, de azt biztosra tudom, h nincs rád szükségem, és azt is tudom, h nem hozzám való vagy. Soha nem is találtunk, és tudod azt érzem, h etettél néha. Egyszerűen engedj el...

Eltelt már 4hét, az 5ből, és itt ulok. Bárcsak azt irhatnám, hogy vidáman és oromtol kipukkadva, de sajnos nem. Én érzem a világ legbutabb emberének magat, es soha ennyire meg nem alaztak, mint itt ezen az egyetemen. Ugy bannak az emberrel, mint egy darab ronggyal. Mintha állatok lennénk, és nem emberek. Ennyi csalást, ennyi procit, ennyi hazugsagot, ennyi harcot, ennyi lenezest meg sehol sem tapasztaltam és lattam. Azt hittem, h felnottkent viselkednek majd velunk, de az ő banasmodjukrol az rí le, h ők is meg csak gyerekek, akik mindenki folott allnak, csak azert mert orvosok. Sajnálatos, es szegyenletes.

Sajnos eddig nem sikerult par vizsgam, igy maradok őszre, amit nagyon nem igy akartam, csak kifutottam az idobol. Belenyugodnek a dolgokba, h ha nem tanultam volna, de tanultam, nem is keveset, de sajnos nem jottek ossze. Itt ennel az egyetemnel akkora bazi nagy szerencse kell, tenyleg olyanok vannak h alig tanulnak, es pont azt a tetelt huzzak ki, amit tudnak. Én pedig nem... Sokszor mar azt sem tudom mit kezdjek magammal, szégyellem magam, és elbujnek, vagy itt hagynam az egészet, mert nekem ez nem hianyzik h igy banjanak velem. Csak ez az álmom, és rajottem h tényleg érdekel, és h tenyleg ezt kell csinalnom, csak akkora akadalyok allnak ellőttem, annyira gyenge vagyok h nem tudom felre guritani. Masoknak megy, nekem meg kevesbe, masok szerencsesek, en meg kevesbe. Vért izzadok mar lassan, nem tudom mi lett belolem, nem tudom mive tett ez az egyetem....