Szesszió utolsó hete közeleg, várom de mégis nyújtanám az időt, ha lehetne. Lassan 6hete itt vagyok, energiám fogytán. Fáradt csontjaimnak már az ágy sem nyújt kellő pihenést.Ezt a túl nagy keresztet sem segít senki sem vinni magammal. Lelkem egyre mélyebbre süllyed a fájdalmas gondolataimban. Az agyam már nem fogja fel lassan a történéseket. Szívem meg tombol, és haragszik máskor meg, fájdalmas összehúzódásaival tudatja ez a helyzet már bírhatatlan.

  Bírhatatlan 3 hónapot végig tanulni, közben megvonva magadtól mindent, még az ünnepeket is. Közben állandóan görcsben van a gyomrod, h a teljesítményed maximális legyen. Fáradtságot nem érezhetsz, és nem szabad hagyd hogy barmi is megakadályozza a teljesítőképességed. Már régóta vágyom a közelgő vakációra úgy tekintettem rá mint egy jutalomra, ajándékra. Csillogó szemekkel, nagy lelkesedéssel vártam rá, mert úgy ereztem igen ezt megérdemlem. Megérdemlem azt h azzal tölthessem ezt az 1hetet akivel és amivel csak szeretnem. De milyen kiszámíthatatlan ez a sors, még ezt az élvezetet is elveszi tőlem. Megfoszt minden reménytől amely erőt adott az utolsó kanyarban ami következett volna. Most miből táplálkozom? Sírás? Szomorúság? Törődés? Figyelem?Barátok? Egyik sem. Magamra, csak gondolkodás nélkül hajtom magam. Néha nehéz nem megállni gondolkozni. A fő kérdésem miért érdemlem ezt? Mit csináltam, hogy nekem nem jár a jutalom mint másnak? A kérdésre nem jön válasz, talán nincs is. Ő is magamra hagy, a volt legnagyobb támasz. Szívem szerint mindent eldobnék, minek hajtom magam?Minek kínlódok?Kinek? Semmi értelme, csalódott, kiábrándult, magányos tekintettel nézek előre, hátha egy kis fényt tapasztalok, de még soha ennyire sötét utat nem láttam. Mindig van az embernek egy elképzelése, meglátása a dolgokról. Most az is cserben hagyott. Iszapos helyen állok, és próbálok barátokba kapaszkodni de tényleg ilyenkor mutatkozik meg igazán a benső énjük. az összes egy vékony faág, mely már idő előtt eltörik mielőtt már segítséget nyújtana. Mindenki magamra hagyott, meg Ő is, csalódtam benne is a barátokban is. Foglalkozzatok persze a gondjaitokkal, és a segítséget kérőnek pár hasztalan szó is elég, szerencsétlennek. Kiszárad az emberekből a jóság, az odaadás, a segítségnyújtás. Hova haladunk? Nem tudom, de azt látom, hogy nem jó irányba...egy irányt követ mindenki, de milyet?Szétszóródunk anélkül, hogy kedves "tettet",emléket hagytunk volna a másikban.