Teljesen padlón vagyok, főleg  az önbizalmam. Hiányzik egy kis bók, egy kis dicséret, egy kis vlmi ami lelket önt belém, ami energiát ad,arra h tovább küzdjek. Eddig úgy érzem, h aránylag jól teljesítettem, de ahhoz, h továbbra is hozzam a formámat szükségem van egy kis lökésre, amit sajnos senkitől sem kapok meg. Folyamatosan ragom magam a hibáimon, olyan hibákon, amelyek nem annyira jelentősek, de sajnos mégis elveszik az életkedvem. A mai napom nem tartozott a legrózsásabb napok közé, mert átvettem az embertársaim rossz hangulatát. Alkalmazkodtam. Ráadásul a barátnőm volt az, aki teljesen a "kispadra küldött" ma. Olyan dolgot mondott, amely a szívem legmélyebb pontjáig hatolt. Eszméletlenül rosszul esett. Meg most is bennem van. Mondjuk nem ő az első ember, aki az utóbbi napokban ennyire beletipor a szívem, lelkem legmélyébe. A barátom is megsértett. Hm..de meg hogy. Szembesített egy hibámmal, amit meg most sem tudok megemészteni. Persze nem szándékos volt, de nagyon rosszul jött ki az a bizonyos dolog, amit mondott, persze azonnal meg is bánta, s kérte a bocsánatot, de ez nem olyan dolog, amit egyik percről a másikra el lehet felejteni. Meg kell emésszem. Úgy érzem ismét kezdek szétesni, mintha széttépnének. Nem tudok mindenből maximálisat teljesíteni így, és nem tudok így mindenkinek megfelelni, pedig ez nagyon bennem van. Tudom, h ez lehetetlen, de mégis a tudatalattimban folyamatosan csak erre törekszem, és hajtom magam, mintha egy cél volna...hm...elgondolkodtató....mind1...lesz, ami lesz.