Ismét egy olyan időszakban vagyok, amikor nem tudok kijönni a szüleimmel...csak veszekedünk és szinte egy szép szavunk sincs egymáshoz. Sosem hallgatnak meg, ezért én is csak veszekedek és felemelem a hangom, mert másképp meg sem halljak azt, h mit akarok mondani. Mondhatni elnyomás alatt vok... Egyszer rávettem magam arra, h leülök és megpróbálom megbeszélni veluk a dolgokat. De hülyének néztek, és egyáltalán nem akartak megérteni. Nem is próbáltak. Baromira szarul esett. Sosem tudok nekik elmondani semmit, pedig néha úgy elakarnám mondani a gondjaimat, annyira szükségem lenne rájuk, de ők nincsenek ott mellettem, akkor ha szomorú vagyok. Még azt sem veszik észre ha sírok. Mindenki úgy el van magával, a gondjaival. Az az igazság h nem törődünk naon egymás érzéseivel, azért odafigyelünk egymásra, de sokszor eltiporjuk egymást. Főleg engem...anyum mindig rajtam tölti ki a dühét, amikor mérges. Olyankor szinte mindenbe beleköt, amit addig csináltam. Sosem dicsérnek meg ha vlmit jól csinálok, mindig csak a rosszat látjak meg. Sosem tudtam rávenni őket, h jöjjenek el és nézzék meg az egyik fellépésem egészen addig, amíg el nem panaszoltam ezt nagymamámnak. Mindig jobban teljesítek, ha ők is ott vannak mellettem és megnéznek. De ez csak naon ritkán fordult elő. Most már nem is akarom, h megnézzenek. Hiába érek el jobb eredményeket, mint a testvérem akkor is ő lesz a szemük fénye, a tokéletes "gyermek". Pedig sokkal több dolgot értem el egész életemben és sokkal jobban is teljesítettem, csak azért h elismerjenek. De nem:( Hiába vagyok jó tanuló meg minden úgy is csak a második gyerekük maradok. Egyik este késtem 10percet és már azért is veszekedtek velem. Már felnőtt vok és azért megtanultam magamra vigyázni, de ők nem akarnak változtatni a szabályaikon. Annyira szeretném ha most mellettem lennének, eléggé nehéz idoszakba vok és jol jonne néhány tanács. Jól jönne egy kis biztatás.