Ma keresgéltem Kosztolányi Dezső versei között, mert holnap felakarom mondani magyarórán. Szeretek verseket tanulni és mindig próbálok olyat találni, ami a legjobban illik hozzám, vagy netán az emlékeimhez fűződik, vagy vlmi máshoz...A vers címe : Azon az éjjel. Sosem hatott meg ennyire egy vers sem. Az első olvasás után, úgy sírtam, mint egy kicsi gyermek. Könnyekkel teli szemekkel tanultam meg ezt a verset és nem azért mert nem akartam, sőt ellenkezőleg. A vers:

Azon az éjjel
az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
féltünk a borzasztó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.
Azon az éjjel
halt meg szegény, ősz nagyapám.

Azon a reggel
csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
sürögtek az öreg mosónék.
Azon a reggel
kendővel kötötték fel gyönge állát.
Azon a reggel
lassan vezettek a földúlt szobán át.
Azon a reggel
rozsdás pénzt tettek kék szemére.
Azon a reggel
riadtan bámultam feléje.
Azon a reggel
csak hallgatott makacs ajakkal.
Azon a reggel
olyan volt, mint egy néma angyal.

Ismét eszembe jutott tatám ezzel a verssel. Most gondolkodom el igazán, h mennyire megfeledkeztem róla és, h a halála még mindig fáj nekem...